Az
Alföldi Róbert által modernizált jubileumi István,
a király című rockopera igencsak megosztotta a közönséget. Több felvetés
született a rendezéssel kapcsolatban. Voltak, akik szerint ez beintés volt a
nagykutyáknak, amiért megfosztották a Nemzeti Színház igazgatói címétől, mások szerint
csak jó dolgában nem tudott mit csinálni. Szerintem meg csak rendezett egyet.
Aztán nyilván valami korszakalkotóra törekszik az ember, ha már válságos
időszakban van. Alföldi egy olyan darabból próbált forradalmit alkotni, amely
elég kényes téma a magyarok számára. Vannak „alap-előadások”, amik akár „István,
a király-mércének” is felfoghatóak. Gondolok itt az ősbemutatóra, vagy a huszadik
évforduló alkalmából megrendezett csíksomlyói színdarabra. Mi, akik egyszerűen nem
vagyunk képesek elfogadni a változást, ezt a művet is kritikusan vártuk és
haraptunk egyből a legmegfoghatóbb hibákra. Jobban beleásva magam a 2013-as Alföldi-verzióba,
rá kellett jönnöm, hogy messze nem törekszik nagy durranásra. A rendezőnek az unalmas,
lerágott dolgok tömkelegéből van elege. Próbálta a darabot teljesen más
szemszögből megvilágítani, tükröt tartva nekünk.
Az
előadás menetére jellemző a folyamatosság. Az eddigi feldolgozásokban a
jelenetek egy-egy zeneszámhoz vannak kötve és hirtelen váltják egymást a dal
végeztével, míg itt értelmet kap a történet. Csak akkor van színváltás, ha maga
a történet kívánja. Jól kivehető a darab négy „felvonása”. A színpad közepén a
díszlet a Szent Koronát jelképezi. Ennek a tetején van a hatvan tagból álló
szimfonikus zenekar rock szekcióval kiegészítve, melyet Kesselyák Gergely
vezényel, aki előadás közben nem rest kikiabálni, vagy rákacsintani egy
szereplőre. A zenekar mellé dalokat váltva szaladgálnak fel-le a szereplők.
Mindig más hatalom látható az emelvényen, ezzel is érzékeltetve az emberekben
lévő kételyt, hezitálást, melyikhez pártoljanak. Az eddigi előadásokat nézve
mindig elvarázsolt Koppány világa, a ruhák, és jó volt egy kicsit ősi magyarnak
lenni; belegondolni, hogy mi lett volna, ha nincsenek a körülvevő hatalmak, és
kereszténység nélkül milyen lett volna az élet. Most a katarzis elmaradt ugyan,
de sok dolgot megértettem Alföldi által.
Az előadást látván
érdekes dolgok sokasága tárul elénk, mint például náci tisztnek öltözött
katonák, Trabant berobogása a semmiből és a sok papot alakító Mr. Anderson. A
rendezésben úgy gondolom, hogy a legmegosztóbb személyiség és egyben a
legkritizálhatóbb alak: Koppány. Nehéz eltekinteni Vikidál Gyulától, aki igen
magasra tette a mércét, mind alkatilag, mind jellemben, legfőképp pedig
hangilag. Ha egy ősmagyar vezérre gondolunk, nem épp Buci képe jelenik meg
előttünk. Ezt Alföldi is nagyon jól tudta. Nem is próbálta beleerőszakolni őt
ebbe a szerepbe, hanem csak jelképes megoldást keresett. Inkább hajaz egy jól
keresett rock legendára, mint a magyarok lehetséges vezérére… na de nem
énekhangban! Hangja elég gyatra volt egy Koppányhoz képest. A darab egyik
legnépszerűbb dalát: a „Szállj fel szabad
madár”-t mindenki kíváncsian várta. Azonban itt is rá kellett döbbennünk,
hogy ez a feldolgozás nem azt a célt szolgálja, hogy ismét megkapjuk az érdes
hangú Koppányunk dalát, aki körül vígan átvetőznek az elszánt párok és
Bokréta-díjas legények csapkodják a csizma szárát, hanem mély üzenetet hordoz
magában és ezt nem egy-két slágergyanús dalban próbálja kibontakoztatni, hanem
a darab egészében.Stohl András magas hangok tisztán éneklésének
hiányában úszó produkciója mégis lenyűgözött; színészi játéka felemelő volt. Géza
temetésén is, amikor István és Koppány összecsap, olyan mimikákkal játszott,
ami teljesen odaillő volt. Nagy meglepetést okozott az a megoldás is, amikor a
végén („Elkésett a békevágy”) —
mondhatni — beleőrül a veszteségbe. Ez tekinthető a darab csúcspontjának. Ott
például nem ér semmit Feke Pál tiszta hangja Stohl színészi játékával szemben.
Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem ér semmit Stohl hamiskás hangja, hiszen felülkerekedik
saját magán színészi tehetségével. A színészkedés ebben a feldolgozásban megnyerte
a harcot a rockopera mint műfaj elengedhetetlen kellékével, az énekhanggal
szemben. A szereplők üresnek tűnnek a hagyományos kosztümök és ruhadarabok
nélkül. Színészet kell ahhoz, hogy magukra varázsolják a megfelelő jelmezt. Ezzel
a feladattal Buci egész jól boldogult.
A feleségei ezzel szemben láthatóan
küszködtek. Noha az arcukra mély elszántság ült, tehetségükben ez valahogy nem
mutatkozott meg. A három grácia kiélt, csöppet sem kívánatos szerepet tölt be a
feldolgozásban. A „Te vagy a legszebb
álmunk” alatt Koppány egyértelmű undorát fejezi ki. Itt a fő mondanivaló az
„(…)aki ellenem küzd, az elveszett!”-
mondatban figyelhető meg. Döntésre készteti népét, mivel érzi vesztét, és úgy
gondolja, hogy emberei nem támogatják kellően. Tulajdonképpen, hogy a dolog
miértje lejöjjön, ahhoz feleslegesek voltak a lányok. Koppány sámánjának
(Torda) alakítása viszont kifejezetten frappánsnak mondható. Novák Péter
kellően volt elvont és egyben izgalmas, sok vizet azonban nem zavart. Alföldi
inkább show elemként vonultatja fel a színpadon. Ezzel ellentétben Szemenyei
János mint Laborc, az előadás meglepetése. A darab elején, a „Nem vagyunk még hozzád méltók” című dal
alatt harmatgyengének bizonyult, szerteágazó haja pedig sokat nyom
idétlenségén. Később viszont teljesen természetes gesztusok, tiszta hang és
hiteles játék jellemzi. Kár, hogy hamar meghal…
Réka (Tompos Kátya) jelleme azonban gyenge. Hangja kétségtelenül kitűnik a többi hamis kornyikálás közül, öltözéke pedig hiába hasonlít inkább az István oldalán állókéra, mint a vagány Koppány-fanokéra. A néző néha már szinte meg is felejtkezne arról, hogy ő egyáltalán szerepel a darabban, de jön az Istvánnal való duettje, ahol olyan lépést tesz meg Alföldi a pár felé, amit eddig még senki nem mert: a pár összekulcsolja a kezét, ahogy a szerelmesek szokták. Nyíltan és egyértelműen vonhatja le belőle az ember a következtetést. Ez a lépés teszi Réka személyét izgalmassá; a néző várja a folytatást. Ennek a történetnek a végére sem tesz pontot a rendező.
Réka (Tompos Kátya) jelleme azonban gyenge. Hangja kétségtelenül kitűnik a többi hamis kornyikálás közül, öltözéke pedig hiába hasonlít inkább az István oldalán állókéra, mint a vagány Koppány-fanokéra. A néző néha már szinte meg is felejtkezne arról, hogy ő egyáltalán szerepel a darabban, de jön az Istvánnal való duettje, ahol olyan lépést tesz meg Alföldi a pár felé, amit eddig még senki nem mert: a pár összekulcsolja a kezét, ahogy a szerelmesek szokták. Nyíltan és egyértelműen vonhatja le belőle az ember a következtetést. Ez a lépés teszi Réka személyét izgalmassá; a néző várja a folytatást. Ennek a történetnek a végére sem tesz pontot a rendező.
Térjünk át Istvánra. Az
Istvánt alakító Feke Pál testes, rockoperára született hangja visszaszorul a
darab alatt, ezzel lefaragva egyéniségéből, érzékeltetve, hogy milyen teher van
a vállán: többen próbálják befolyásolni, néha helyette dönteni is akár — többek
között édesanyja. Esetleg nem dramaturgiai elemről van szó, csupán arról, hogy
ne tűnjön ki fejlettebb énekesi tehetségével Koppánytól, ezáltal is egyenlőnek
titulálva őket, és másban keresve a különbséget.István és Gizella kapcsolata hasonlóan
izgalmas, mint a Rékához fűződő köteléke. Gizella eddigi jellembeli szerepét
Sarolt vette át. Udvaros Dorottya sem a hangjával kápráztatta el a nézőket —
már amennyire egy Sarolt ki tud bontakozni énektudásával ebben a darabban. De
határozott fellépése értelmet ad a szerepnek. Géza fejedelem (Blaskó Péter)
átalakulása a krónikássá pedig eredeti ötlet volt a rendezőtől.
A magyar urak számomra mindig érthetetlen figurák voltak. Színtelen, zenében oda nem illő táncuk átvonult a színpadon, míg most rájátszásuk, és még idegesítőbb viselkedésük hozzájárult a mondanivalójukhoz.
Közéleti aktualitásába mélyen nem mennék bele. Sokak szerint a feldolgozás politikai utalások garmadája. Valóban felfogható úgy is. A tömeg mozgáskultúrája és szerepe a nagy jeleneteknél marionett bábuhoz hasonlítható, melyet a felette álló mozgat kedvére. Csak a fő-illetve mellékszereplők szólalnak fel. Viszont röpke egy perces skandálás alatt elég nyomatékosan kijelentik, hogy ők márpedig unják a politikát.
A magyar urak számomra mindig érthetetlen figurák voltak. Színtelen, zenében oda nem illő táncuk átvonult a színpadon, míg most rájátszásuk, és még idegesítőbb viselkedésük hozzájárult a mondanivalójukhoz.
Közéleti aktualitásába mélyen nem mennék bele. Sokak szerint a feldolgozás politikai utalások garmadája. Valóban felfogható úgy is. A tömeg mozgáskultúrája és szerepe a nagy jeleneteknél marionett bábuhoz hasonlítható, melyet a felette álló mozgat kedvére. Csak a fő-illetve mellékszereplők szólalnak fel. Viszont röpke egy perces skandálás alatt elég nyomatékosan kijelentik, hogy ők márpedig unják a politikát.
A mű tehát nem
válaszokat, csak kérdéseket vet föl. A legfontosabb közülük talán a zárókép. A
végén a korona díszlet bezárul, benne ragadnak a szereplők és ott hangzik el a
Himnusz is. Kérdés az, hogy ez mit szimbolizál: hogy mi már egy nép, egy család
vagyunk, vagy az örök rabság felvetését a Szent Korona mint szimbólum
hozzájárulásával. Kényes téma, a rendező a választ a nézőre bízza.Mindenesetre
a darab nem mindennapi Alföldi szemszögéből; izgalmasan tárja elénk
elképzelését. Érdekes találkozni a mai köntösbe öltöztetett ősi magyar múlttal.
Szép Alföldi Róberttől, hogy megpróbálta a lehetetlent és ki tudott zökkenteni
a jól megszokott István, a királyból,
viszont az 1983-as őselőadás és
Vikidál szőrös felsőtestének hiánya augusztus 20-án olyan, mint a karácsony Resszkessetek betörők nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése